Már nem baba, képes önállóan dolgokra, nem kell mindig kézben tartani, már felült, magától mászik és néha fel-fel áll, nézegeti a kezét, ismerkedik a világgal bőszen. Sokszor elesik, néha sir is, de mindig feltalálja magát, újra feláll és folytatja. Megállíthatatlan. 

Sokszor néz kérdőn, mert nem érti mi miért történik, mindent kipróbál, azt is amire már mondták neki hogy ne. Veszélyesen él, de ő ezt nem tudja. Hisz csak egyéves.

Sokan szeretik, páran nem, de hát ilyen az élet, nem mindenki szereti az egyéveseket.

Járni akar. Menni. Bejárni a környezetét. Nőni akar. Tanulni. Hangosan gügyög. Ő érti mit mond, csak még mások nem értik. Tudja mit akar, de nem tudja elmondani. De mutatja. És értik. Lassan, de értik.

Látják szépen fejlődik, nemsokára feláll. Már kúszva is rakétaként száguld, mi lesz majd ha rájön mire szolgál a lába. Futni fog, rohanni, száguldani. 

Már egy-két dolgot egyedül eszik, de még segíteni kell neki. De nemsokára teljesen egyedül fogja ezt tenni. Most még a földről kap be falatokat néha, de már látja a hűtőt, tudja milyen kaja van benne és arra feni a fogát, pár hónap és feléri majd a kilincset, kivesz belőle majd bármit amit szeretne.

Mindenki szeretettel néz rá, hisz pici, aranyos és bármi lehet még belőle, csak azon múlik hogyan nevelik, milyen környezetben nő fel.

Minden nap meglep mindenkit, minden nap tanul valami újat, minden nap ad valami szépet és minden nap egyre többet tud. Ma például felmászott az ágyra. Új magassági rekord. Pár hónapja ez volt neki a Mount Everest. Most meg onnan nézelődik lefelé. Hetente megdönt valami csúcsot. Nevetve. Könnyedén. Pedig pár hete még órákat sirt, látva a kanapé szélének számára elérhetetlen magasságát. Ámulunk, bámulunk mivé cseperedik, pár hónapja volt még csak, hogy megszületett, most meg itt áll előttünk csillogó szemekkel, tett vággyal és kimeríthetetlen energiával.

Ilyen egy egyéves. Meg még millió dolog, amit le sem tudok írni, mert minden héten, napon, órában, percben változik, fejlődik, jobb lesz, ügyesebb.