Egy szép pénteki nap délután fél hétkor csörgött a telefonom, piszok rossz időpontban, pont egy színpadon álltam kb 100 ember előtt (nagy égés volt :) de ezt majd talán egyszer megírom, mert tanulságos), szám idegen, én idegben, de sebaj ettől már nincs lejjebb hát felveszem.
“Szevasz Nagy Zsolt, Forbes újságíró, szeretnék veled találkozni ….” Teremben ahol álltam csilliárd ember, zaj, semmit se hallani, hát mondom én “Szia, visszahívhatlak pár perc múlva?” Jött a válasz mandinerből “Persze”.
Rongyoltam ki a teremből, hisz a legtöbb vállalkozó, cégtulajdonos, önjelölt próféta, vagy saját maga/mások által érdekesnek talált figura, ha magába száll, akkor erre a hívásra vár szinte egész életében :)) (Wolf Gábor is elmondta nemrég az egyik hétfő reggeli videójában: Például akkor már igazán sikeresnek tekintheted magad, ha a Forbes-ban megjelenik egy cikk rólad” )
Hívom. Nem kapcsolható. Hívom. Foglalt. Hívom. Hangposta. Na neeeeeeeee. Frász kiver. Biztos jó szám? Barom vagyok miért ne lenne. Hisz visszahívtam. Körülöttem üzlettársaim kérdő tekintettel és meg mint az egyszeri lesütött szemmel pislogok bízván épp most ért szerencsém folytatódásában.
És tádádádádádádádádá felvette. Kérdezem én: Mivégre a találka? Cikkírás-mondja Ő. Áhhhhh - mondom én. YEEEEEEEEEEEEAAAHAHHAHAH - gondolom legbelül. Végül közös nevezőre hoztuk az időpontokat és egy hétfő reggel 8:00 ZULU lett megbeszélve.
Hétvégén készültem:
Fodrász - hátha lesz kép is. Bár fényképarcom mint Chandler a Jóbarátokból, de adjuk meg az esélyt. A Forbes profi hátha ki tudnak belőle hozni valamit. Esetleg a fényt csökkenteni fekete lyuk szerűre, vagy a háttal állás biztos sokat dob majd a megjelenésem minőségén.
Szöveg - ebben valami kis rutinom van, bár éppen 3 napja égtem be, de sebaj, hazai pálya lesz, meg ha nagyon izgulok, akkor iszom egy kicsit …. Így majd nem érdekel ha elbaltázom. Szöveg így pipa.
Hely - tök jó kis irodánk van, bár nem egy üvegpalota a belvárosban, de nekünk pontosan megfelel. De mit szólnak majd ehhez mások? Uhhh pici upgrade kellene. Rakjunk rendet. Persze szombat délután jutottam el ide. Ok mindenki reggel jöjjön be és hozzuk “mások által is irodának kinéző” szintre - hát nem nagyon sikerült, de sebaj, mi tényleg dolgozunk itt, ergo iroda :))
Ok. Hétfő reggel 7:45. Haj? Pipa. Szöveg? Pipa Hely? Pipácska. Van pogácsánk is. Tuti imádni fog minket. Meg akartam kérdezni, meg kellett volna kérdezni: Mi a standard újságíró várási folyamat és milyen környezet, milyen catering illik hozzá? - de nem kérdeztem. Sebaj. Majd legközelebb. :))))) ÉRTED! MAJD LEGKÖZELEBB!!! :))))
Becsengetett. (Fúj de utálom ezt a rohadt erőszakos csengőt, olyan mintha valaki melléd állna és teli torokból ordítaná a füledbe, hogy: ÁLLNAK AZ AJTÓ ELŐTT! HALLÓ! A FÜLEDEN ÜLSZ? ÁLLNAK ÉS RÁD VÁRNAK! GYERE MÁR! A FENÉT CSINÁLSZ MÉG! - egyszer tuti lerúgom egy májgerivel. Megjött. Bejött. Köszönt. Leült. Rámelegített. Minket. A beszélgetésre. Szimpi volt 2 perc alatt. ( Az ember szerintem ennyi idő alatt érzi, hogy valakinek szimpi. A minap felhívott egy nő és úgy akart nekem eladni egy szolgáltatást hogy folyamatosan az mondogatta mennyire bénák vagyunk, ők mennyire királyak és ha nem velük szerződünk akkor a konkurenciánkkal fognak és az nekünk rossz lesz. Nagyon rossz. Nem volt szimpi. A végén már én sem voltam neki.)
Segített, kérdezett, terelgetett, érdeklődött, tök laza volt, lazák lettünk mi is. Profi volt. Ügyes. Szüzek voltunk interjúra. Férfiként értünk meg. Végeztünk kb másfél óra alatt. Fogta kis backpackjét és indult tovább. Kivonulva búcsúztattuk.
[caption id="attachment_344" align="aligncenter" width="1100"]
https://forbes.hu/uzlet/europara-feni-a-fogat-a-magyar-szakemberkereso-weboldal-a-fix24-hu/[/caption]
Pár nap múlva küldte az anyagot és jelezte, hogy fog mástól is véleményt kérni rólunk és abba, plusz a saját részébe, szerkesztői részbe már bele nem szólhatunk. Upsz. Bíztam benne hogy tényleg szimpik voltunk (nemrég olvastam náluk olyan cikket amit olyanokról írtak akik nem szimpik nekik. Én nem akartam ilyen lenni. Fájt volna. Gondolom. Mert amit én olvastam az tuti fájt annak akiről írták. Picit haragszom is azokra akikről írták, ezért nem bántam, hogy fájt nekik.) Izgultam, de sebaj, majd elmúlik.
Aztán jöttek fotózni pár nappal később (addig hajam nem nőtt, profin néztem még mindig ki. Hátulról. Messziről. Este.) Jó fej srácok, profi fotósok. Láttam már ilyet. Tényleg profik.
Aztán teltek, múltak a napok, a keddből szerda lett, a szerdából csütörtök és a hét nagyot sercintve belekanyarodott a végébe. Majd elkezdtünk napokkal később újra dolgozni (hisz akiről a Forbes cikkezik = celeb = annyira sikeres, hogy nem dolgozik = nem dolgozik) - valójában éppen az Építőipari Szakember Találkozón dolgoztunk tiszta erőből, szóval nem volt idő cikken agyalgatni.
Majd eljött a NAP. A NAPOK NAPJA. AZ ÜBERNAP. Megjelent a cikk. Éppen aznap mikor az esemény is volt mire készültünk. Szuper érzés volt. OOOOOOOLYAN büszke voltam. Mindenkinek meg akartam köszönni ott azonnal. Mindenkinek aki segített létrehozni ezt. Mindenkinek aki velünk dolgozott. Mindenkinek aki támogatott. Mindenkinek, aki hitt bennünk. Mindenkinek aki ügyfelünkké, szolgáltatónkká, partnerünkké vált. MINDENKINEK. És felhívtak. És gratuláltak. És üzenetet küldtek. És együtt örültek.
Mindez miért? Mert vannak akiknek az a dolga, hogy a fix24.hu felépítésén, működtetésén dolgozzanak, meg vannak akiknek az a dolga, hogy megtalálják, megmutassák Őket. Mindkettő rész nagyon nehéz, mi az amiből jó lesz és mi az ami érdemes arra, hogy mások is megismerjék. Mitől lesz valami más mint a többi? Mikor elég jó már? Mikor leszel jobb? Mikor adsz többet? Nem tudjuk. Azt tudjuk csak, hogy van sok célunk. Oda haladunk és vannak bizonyos pontok, ahol mások azt gondolják már elég jó ez arra, hogy kérjük egy ajánlatot, hogy regisztráljunk mint szakember, hogy szerződjünk mint partner, hogy írjunk egy cikket róla, hogy befektessünk a jövőjükbe. Van még sok célunk, van még sok időnk és reméljük lesz még sok pont, ahol összefutunk veletek.
Turi Sándor
Ügyvezető
Ui.:
Köszi Zsolt, találj még sok szépet :)
